2021. március 07., vasárnap - Tamás
Magyar Természetjáró Szövetség
mtsz.org »Cikkek
Magyar Természetjáró Szövetség

TÉLI SÓÚT

Látássérült teljesítménytúrázók is megcsinálták!
Archív cikk; tartalmát tovább nem frissítjük, így az elavult információkat is tartalmazhat.
Az internetes fórumokat olvasgatva találtam rá erre a nagyszerű kezdeményezésre, melyhez máris több természetjáró csatlakozott.
A LÁSS Egyesület (Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete)  több tagja vett részt a  Tápiószelei Természetbarát Klub által rendezett teljesítménytúrán és sikeresen teljesítette a zord időjárás ellenére is a túra 33 km-es távját.
Két  kísérőnek jelentkező sporttárs beszámolóját szeretném figyelmetekbe ajánlani, hogy ha tehetitek az általatok szervezett túrákon hasonlóan kedvező feltételekkel támogassátok a látássérült sporttársak részvételét.
Az interneten körözött felhívást meglátva jelentkeztünk, hogy a LÁSS egyesületen keresztül jelentkezett látássérültek segítségére legyünk ezen a teljesítménytúrán.
Mivel a feladat számomra nem volt ismeretlen, így össze is dobtam egy időtervet, ami kevésbé "harcedzett" túrázók számára is megoldhatónak tűnt.
Akit hozzám osztottak be, telefonos beszélgetésünk alapján egy némi túlsúllyal rendelkező, túrázásban tapasztalatlan, viszont néha sportoló fiatalember volt.
A "rendkívüli" időjárásnak köszönhetően a vonatunk pontosan érkezett  Tápiószelére, ahol mindjárt megtapasztalhattuk, hogy ha a beígért mínuszoknem is voltak oly zordak, de azért tél van, az nem vitás.
A rajt helyszínéül szolgáló művelődési házig 1.7 km-t kellett gyalogolni, így mindjárt be is lőttük a kényelmes menettempót.
20 perc alatt értünk a rajtba, ami már 5 km/h -s tempó felett volt, így már gondoltam, hogy ha nem jön közbe semmi, akkor a tempóval nem lesz probléma.
A vadonat új munkavédelmi bakancs miatt kicsit aggódtam, hiszen a beázás és az előbb utóbb elkerülhetetlen lábfeltörés prognosztizálható volt.
Végül az eredetileg elképzelt 8:30 helyett 8:38 perckor léptünk ki a  pályára, és kezdtük meg a gyaloglatot.
 

 
Fiatal barátunknak mondtam, hogy haladjunk kényelmes tempóban, nem kell  rohanni.
Persze a kezdeti lelkesedés miatt, alig győztem loholni.
Az első pontra 6.8 km megtétele után, 9:58-ra értünk, ami 5.1-es átlag, ittjól is esett az a narancs, amit kaptunk.
Innen 3.3 km. után érkeztünk Pokoltanyára 10:38-kor, ami a tervezett 11:05-höz képest igen csak jó részeredmény.
Nagyon jól esett a tábortűz mellett melegedni, hiszen így pihenni is tudtunk  egy keveset, amire igen csak szükség volt.
Az első zokninedvesedési jelek itt kezdtek jelentkezni, de barátunk tisztában volt vele, hogy fejben dőlnek el a dolgok, tehát indultunk tovább.
A következő szakasz simasága sokat lendített a kedélyállapotunkon, egészen a Rózsás majorig.
Ide 13:05-volt tervezve, de már 12:15-kor kortyolgattuk a finom meleg teát és ettük a forró zsíros kenyeret.
Innen romlott az út minősége, és nehezen törtük a hóátfúvásokat. A Rékasi útnál nem találtunk pontőrt, és az út még nehezebben volt járható.
Itt már jöttek a kényszerpihenők, és holtpontok és kezdett előtörni a soha többet érzés is.
Máriácskánál sem volt pontőr, ezután egy masszív holtponthoz érkeztünk a túra 24. km-énél, ami ugyebár a vasútállomást beleszámítva már 25 km feletti távot jelent.
Némi meleg teával, és csokival sikerült 7 perc alatt úrrá lenni a helyzeten, de sorra értek be minket az eddig leelőzöttek.
Innen kezdődött a küzdelem, és a fejben dől el című felvonás. Az Abonyi útiponton kapott túrórudi is hirtelen bekapásra került, aztán végre hátat fordíthattunk a szélnek.
A havat viszont továbbra is taposni kellett, és nagyon lassan fogytak a hátralevő km.-ek.
A kegyelemdöfést a felüljáró próbálta megadni, barátunknak a térde is
kikészült, de fejben nagyon erős volt, így nekidurálta magát és ráfordultunk a célegyenesre.
A célba 16:08-kor értünk be, így 7 és fél óra alatt teljesítve a 33 km-t, az nagy cselekedet volt egy olyan embertől, akinek ez volt az első túrája, és gyenge látása mellett egyéb egészségügyi problémákkal is terhelt.
Le a kalappal!
Kiemelném Lipák István és a Tápiószelei Természetbarát klub  segítségét, hiszen ingyen indulhattak a látássérültek és kísérőik.
Nem nagy összegekről van itt szó, mégis hatalmas segítséget jelent, hiszen sokaknak a nevezési díj is számít.
Biztos vagyok benne, hogy sokszorosan megtérül majd nekik lélekben.
(O.T.)
Ugyan úgy, mint nektek/nekünk segítőknek, akik azt a sok fáradt, mégis
mosolygós arcot láthatták.
( O. T. sporttárs engedélyével)

***

Szeretem az Alföldet, szeretem a téli Alföldet, szeretek a végtelen havas  pusztában gyalogolni, ez nekem csupa szép emlékeket idéz. Nem véletlen, hogy  mikor elkezdtem teljesítménytúrázni, az egyik vágyott trófeám a Téli Sóút  volt, rögtön az elsők között - s mivel a már említett szépségeken túl  nagyszerű és lelkes szervezőgárdát volt szerencsém megismerni ott, teljesen  egyértelmű volt számomra, hogy legközelebb is ott a helyem, és újból és  újból. A jó dolgokat nem lehet megunni.

Hetekkel előbb megküldtem az előnevezésem, ahogy a Szelekupára is - a túra  előtti szombaton pedig olvastam az Index fórumban a Láss Egyesület  felhívását, hogy néhány látássérült túratárs is szeretne elindulni, s  lehetőség van kísérőnek jelentkezni. Egyfelől amúgy is készültem ide,  másfelől, több okból is van némi hajlamom ilyesmire vállalkozni, így  jelentkeztem az egyesület koordinátoránál, hogy egy főt szívesen  végigkísérnék.

Jelentkezésem elfogadva, megkaptam egy család e-mail címét kapcsolatfelvétel  céljából. Eredetileg úgy hittem, hogy a család nagyfia az érintett, de a  levélváltás során kiderült, hogy éppen ellenkezőleg: a házaspár mindkét  tagja vak, s olyan formációban indulnánk, hogy én az egyik szülőt, s az ép  látású fiú pedig a másik szülőt kíséri a túrán.

Egyszerre három hőst ismerhettem meg tehát. Erzsin és Csabán túl, én úgy  gondolom Balázs fiuk is az. Mindössze 13 éves (!) kora és filigrán  testalkata ellenére felelős és erős felnőttként vezette szüleit és szinte az  erejét meghaladó mentális és fizikai teljesítményt nyújtott az utolsó  pillanatig, igazi bajtárs volt. Erzsi és Csaba pedig, a legsúlyosabb
látássérült kategóriában (teljesen vakként), vezetőkutya nélkül vállalkoztak  életük első teljesítménytúrájára, mindjárt 33-on, és extrém télidőben.

Szóval, hogy extrém túra. Hogy miért is, az most ezekben a napokban (még)  mindenki számára egyértelmű, az utókor számára jegyezzük meg: szibériai  típusú hideget és óriási nagy hófúvást jósolt erre a hétvégére a  meteorológia. Bár annyira talán nem volt vészes, potyogó fagyott verebekkel  végülis nem találkoztam (vagy betemették őket a hóbuckák, mire arra jártam,
ki tudja?), de elsőbálozóink számára mindenesetre plusz nehezítést  jelentett. Hogy őszinte legyek, szinte biztos voltam benne, hogy az  időjárásjelentést hallva az alapítvány koordinátora, vagy maguk a túrázók  lefújják a túrát, s akkor egyedül leszek kénytelen menni - de nem így  történt.
 

Szombaton reggel tehát irány a Keleti, ahol először is Sanyira és a  kutyájára lettem figyelmes. (Apropó, kutyák: számomra hihetetlen ezeknek a  jószágoknak a kitartása és kötelességtudata, még normál körülmények közt is,  nem egy ilyen túrán.) Leszólítottam gazdit és kutyáját, majd együtt elmentünk vásárolni. (Jó ötletnek bizonyult, mert ha már ott jártam, én is  vettem egy kis üveg lónyálat, s képzeljétek: a multivitaminos Cappy nevű,
erősen cukros förmedvény, kabátom zsebébe rejtve, nem fagyott be a túra  végéig sem, hanem amolyan jégkása formátumban kortyolgatható maradt  Szolnokig.)

S lassan érkeztek az emberek, egyre többen lettünk, egyre vígabban, s végül  az én társaim is megérkeztek. Ideje is volt már indulni a vonathoz. Sok hely  volt (ki az az őrült, aki ilyenkor utazik, igaz?!), kényelmesen  elhelyezkedtünk hát, jókat nevetgéltünk s - az ígéretemhez híven - Balázs  számára hozott névnapos sütit eszegettük, háziasszonyhoz méltóan receptet
cserélgettünk (ööö... részemről ez így kezdődik: szemelj ki egy jó   cukrászdát, cserkészd be és támadj..)

Tápiószele, séta a művházhoz, a helybéliek olykor nagy szemeket meresztettek  a csapatra, hát még ha tudták volna, mi következik... a falusi ember ezt az  időt úgy aposztrofálja, hogy a "kutyát is kár kizavarni", de a  (teljesítmény)túrázó más állatfajta (bocs, csak a magam nevében  természetesen.)

Gyors nevezés után indulhattunk is. Néhány kilométer után elfogytak  mellőlünk a falu zajai, kiértünk a pusztába. Szerencsés, hogy viszonylag  könnyű útviszonyokkal indult a túra, jó volt ez bemelegítésnek. Emlékeim  szerint két nehezebb rész van, meséltem Erzsinek és Csabának, ahol  kifejezetten nehézkes a járás, így is volt. Az elsővel az első ellenőrzőpont után, majd a második ilyennel jóval később, a negyedik (virtuális) pont után  kellett megküzdeniük, akkor már lényegesen fáradtabban.

Szépen, tempósan kezdtünk, Erzsi és Csaba is lelkesen itta magába a  körülményeket - "szeretek mindent megnézni" (így!) mondta Erzsi, "De örülök,  hogy itt lehetek!" lelkesedett Csaba.

Hamar el is érkeztünk az első ellenőrzőpontig, s így nagyjából mindenki  felmérhette, mit jelent a terepen hét kilométer. A frissítés jóvoltából ettünk egy kis narancsot és haladtunk tovább, az első nehezebben járható, nagy odafigyelést igénylő útszakaszon. Balázs is, én is néha el-eltünedeztünk párunk mellől a süllyesztőbe - őket megpróbáltuk bakháton
vezetni, mi pedig bele-belecsúsztunk az alattomosan hóval fedett mély  barázdákba. Erzsi számára úgy meséltem ezt, hogy képzelje el, hogy óriási  nagy rétes tetején megy végig, mi pedig az oldalán megyünk, s olykor belecsúszunk a tepsibe - ez szemléletes volt a számára, rögtön megértette mi történik körülötte.

Ezután a rész után az ember mindjárt megtanulja becsülni az aszfaltot, ami  utána következett...

De előbb ellenőrzőpont, Pokoltanya, ahol megint jó szóval vártak bennünket,  meg tűzzel és csokival, jól esett itt megpihenni. Közben megbeszéltük, hogy  a következő 7 km lényegesen könnyebben járható lesz, megpróbálunk itt jól belehúzni. Így is történt. Közben a kérdezősködés: vajon lesz-e ebből 25 cm hó Szolnokig, mert a fogadást kötöttek a családtagok, s fontos, hogy ki  nyeri meg... Hát, itt állt be Balázs egy hóbucka mellé, s az úgy nagyjából  derékmagasságig ért neki, elég jó-e így, kérdeztük... bár közvetlen a
hótorlasz mellett meg csupasz volt az aszfalt. Dolgozott a szél tehát  rendesen, ezt arcunkban is érezhettük. (Bár én addigra felvettem füles sapim  alá a vadonatúj símaszkomat, s csak a szemem látszott ki - "olyat kérek,
amit a bankrablók vesznek" támadtam le az eladót előző nap a sportboltban,  aki nyelt egyet, majd segítőkészen kiválasztotta számomra a megfelelő  méretet; bevált.)

Az aszfaltos rész egyébként Balázs számára volt holtpont szerintem - s  nagyon örült közben a hóbuckáknak, a megyehatár-táblának és még a kalandosan  kivitelezett technikai szünetünknek is - ezek mindegyike esemény volt, amely megtörte a monotóniát. Erzsi pedig már hosszan készült a sült szalonnás pontra és nagyon-nagyon örült, mikor megérezte a pont illatát...

Mint mindenütt, itt is nagyon lelkes frissítésben részesültünk, a sült  szalonnás kenyér és a tea is remek volt. Újult erővel mentünk tovább.

Az útviszonyok rosszabbra fordultak, de ezzel együtt sem volt nagyon vészes  a következő rész, ez egyébként csalóka dolog volt. "Ó, csak ennyi?" kérdezte Csaba és Erzsi, de sajnos, ahogy emlékeztem, valóban volt még hátra egy nehezebb rész. 8 és fél km múlva következett a következő (emberes)  ellenőrzőpont, félúton a virtuális ponttal. Ezek nagy mérföldkövek voltak: először Erzsi, majd Csaba is elkezdett fáradni, de a végig hősként kísérő  gyermek számára is fel volt adva a lecke. Azzal motiváltam (fejben  elsősorban magam), de a többiekkel is ezt beszéltem meg: hogy ha az ötödik  pontot, Szolnok csücskét elérjük, akkor már meglesz a teljesítés, mert utána egyre jobb lesz az út és beérünk a civilizációba... és csak mentünk és  mentünk és ez a három ember: a két felnőtt látássérült és a bajtársként  helytálló gyermek nagyon-nagyot küzdött. És bizony, amúgy elméletice,
felettünk lebegett a feladás szelleme. Nagyon lassan értünk el a virtuális  négyes ponthoz. Aztán innen még egyszer ennyi az ötösig, s ott, ha nem csalódom (és nem) édesség vár bennünket, menjünk tovább.

Valahol látóhatár szélén feltűnt egy erdő - ha nem csalódom, azon túl már a  pont lesz? vagy nem? de egek, akkor hol van a Máriácska, Balázs te láttad??
lehet, hogy tévednék, s még nem ott tartunk ahol számítunk?! Az égiek  megkönyörültek rajtunk, mert olyan formán tévedtünk, hogy biza mindketten  benéztük a kegyhelyet - úgy vánszorogtunk el mellette, hogy fel se tűnt...  és szerencsére az erdőn túl már lassan tényleg a pont következett.

Erzsi és Csaba fejében eldőlt (hogy dacára az ólálkodó gondolatnak) nem adják fel a túrát. a Pontőrök tőlem érdeklődtek a többiek felől, ki van még  kint a terepen, én válaszolni persze nem tudtam, csak sejtettem: mi vagyunk az utolsók mára. Telefonos egyeztetés után mondták, akkor ők mennek is, nekünk pedig jó utat...

És nekiindultunk, s jön az újabb mélypont: Erzsi lába begörcsöl, menni akar,  de csak vánszorog. Az utat nem érzi könnyebbnek, pedig jobb már, csak a kitartóan hulló hó belepte már a kitaposott nyomokat... Csaba aggódik  Erzsiért. Én pedig a hóesést és a lassan szürkületbe forduló időt nézem és aggódom mindenkiért. Jó lenne még a teljes sötét beállta előtt "főút szélén sétálunk két látássérülttel meg egy gyerekkel" etapot teljesíteni. És
Balázzsal összevillan a szemünk és elérti a gondolatom és (itt is) nagyot  alkot. Megyünk. Néha a család szokta mondani rám, hogy hajcsár vagyok -  talán Erzsi már megérti, hogy miért. Ezer bocs, muszáj volt.

A fénysorompónál sötétedett ránk. Az égiek segítségével, úgy tűnik,  megnyertük.

Még két kili, lassan görbülnek a fények, az ott már a felüljáró, azaz a  vége. Az alattomos lépcsőt lezárták a szolnoki közterület-fenntartók, fel  sem merül a gondolat tehát, hogy ott menjünk-e le.

S ez már a műintézmény, a Víg Bakter, s az ajtón egy nagyon elcsigázott, de  nagyon boldog és büszke csapat vánszorog be (még az eltörölt szintidőn is belül!!). Nagyon nagyot, jócskán erejükön felül valót vállaltak be és teljesítettek ma, megérdemelte a tapsot Erzsi, Csaba és Balázs is.  Gratulálok a teljesítéshez!

A szervezőknek pedig köszönet mindenért. Szeretek ide jönni, nem véletlenül.
( L.L sporttárs engedélyével)


 
Cikk első megjelenése: 2012-02-07 10:25
Belépés, regisztráció
Honlapunk adatai
  • 5 007 regisztrált felhasználó
  • 2 385 hírlevél előfizető
  • 343 természetjáró szervezet
  • 2 277 turistaút szakasz
  • 12 795 km turistaút
  • 138 túramozgalom
  • 3 969 túramozgalom teljesítő
  • 7 esemény
  • 2 910 megjelent cikk, hír
  • 268 belső oldal
  • 2 227 egyéb dokumentum
Eseménynaptár
Hírlevél

captcha

Keresés
Címkefelhő
Kövess minket!
RSS  Facebook Twitter